Rapszódia a Halálhoz
Égi szemek nyúlnak a sírhantra,
Fájdalmas emlékeket megtagadva,
Őszi levél szállong a fákról,
Megjöttem a Halál torkából.
Néha-néha elméláztam,
Vajon van-e még helyem ebben a világban?
Néha-néha jött egy válasz,
Ha nincs, segítségért mond, miért kiáltasz?
Nem kiáltok ettől kezdve,
Csak belesuttogom a sötétbe:
Miért küldtél vissza ide,
Hol mindent csupa fájdalom terít be?
És itt kezdődtek a gondok-bajok,
Féltő szíveket, ha megtagadok,
Vajon visszafogadnak-e?
S ha nem, Ó mond te!
Miért suttogjak sötétbe?
Oka van talán ennek,
Hogy féltő szívek megremegnek
Orcám látványán?
Megcsúfultam a Pokol alján?
Igen…
Nem kiáltok ettől kezdve,
Talán nem suttogom a sötétbe:
Fáj, ha megütsz,
S fáj, ha nem tűrsz.
Ha még el is hagy az,
Ki mindig is szeretett.
Mint csillogó gaz
Az öreg tehenet,
Ha száz Ördög száll szembe vélem,
A Pokol Urától azért is megkérdem:
Mit akar még éntőlem?
Suttogják majd utánam az emberek,
Ez az, kit a Pokol Ura elengedett.
Nem akarok az lenni,
Ki egyedül mert bátrat tenni.
Bátor voltam, ha kellett,
Ám megkaptam mindazt,
Mit csaló ember nem feledhet.
De nem Én.
Én nem.
Többre vágytam a Pokol Bugyrain túl,
Oda, hol a Mennybéli Úr már nem Úr.
Ott volt a király Ő,
Ki engedte, hogy ha eljön az idő
Kinőjem láncaim,
Melyek tartottak a Pokol tornácain…